I.

A nevem Remi volt. Remi Tengu. Hétköznapi életet éltem a világomban, tizenhét éves korom óta teljesen egyedül. A szüleim elhagytak, olyan réges-régen, hogy fogalmam sem volt, milyen lehetett az anyám mosolya, vagy hogyan hangozhatott a múlt zajaiban apám nevetése. Nem emlékeztem ilyen csodás, szívmelengető dolgokra. Remi Tengu pusztán csak létezett. Örökségem mindössze néhány bőrkötésű, aranyozott csatokkal egyben tartott könyv volt, melyek talán egy soha nem létezett nyelven íródtak. Fiatalabb koromban érdeklődésem lángolt irányukba, de hiába kutattam utánuk, semmilyen nyomra nem akadtam. Az embereknek pedig nem akartam megmutatni. Úgy éreztem egy megfejthetetlen titkot bízott rám a múltam, amelyet nem ismertem és a könyvek, - habár soha hozzájuk sem nyúltam -, mindig máshol jelentek meg apró kis lakásomban. Hol a konyhapulton akadtam rá a két könyv egyikére, hol úgy hevertek a kanapé mellett, mintha csak egy pillanatra letettem volna őket. Egy öreg, városszéli ház padlásán éltem, teljesen egyedül. Nem volt jövedelmem, hogy eltartsam magam, vagy lakást vásároljak. Csak kerestem egy lakatlan épületet évekkel ezelőtt és néhány lomtalanítás alkalmával berendeztem. Mindössze apró alkalmi munkákból éltem, mint a kiszállítás, vagy dobozok pakolása a boltok rakterében. Napról napra éltem a városszéli házban. Az épülettel egy gondom volt, egy temető helyére épült, és a babonás helyiek az első napokban rám ijesztettek mondáikkal, hogy az elkárhozott lelkek birtokba vették az új otthonukat, vagyis az öreg, nyikorgó házat, de ezzel magukhoz vonzzák az effajta helyeket kedvelő nem evilági lényeket. Látni lehetett fura alakokat, de egyik sem tűnik lélekfaló, fájdalomból élő csuklyás rémalaknak.

A legfőbb probléma azonban én voltam, a lehető legtöbb értelemben. A haragos szürke íriszek, mint a komor, őszi égbolt, úgy fénylettek és sötétlettek, ha fellobbant bennem az indulat, koromfekete hajam pedig Észak-Európa szívében vonzotta a tekinteteket. Csak tejfehér bőröm nem tűnt ki a svéd tömegek közt. Barátnőm, Ebba szerint, különösen szép voltam, állítása szerint nem a kinézetem volt a problémám forrása, hanem különös felbukkanásom és viselkedésem. Úgy viselkedtem, mint aki semmibe veszi a kis tengerparti városka babonáit és sugdolózását. Ez azonban igaz is volt.  Ateistának vallottam magam, messze elkerülve a templomot és a benti hitterjesztést. Hinni valakiben, aki feláldozta magát valakikért, akik nem hittek benne, feleslegesnek festett, a világ teremtéséről pedig számtalan tudományos könyvet tudtam volna mutatni. Biztos voltam benne, nem a szó erejéből született ez a világ. Számtalan okot adtam az embereknek a bizalmatlanságra a megjelenésemtől kezdve viselkedésemig.

Voltak sajátos problémáim a társadalmon való kívülállásomon túl is, mint érzékeny szemem, mely szárazabb napokon, élesebb fényben szúrva, viszketve úszott könnyben, fehérje vörös színben tündökölt, íriszem pedig szinte fehérre mosták a sós könnyek. Gondosan kellett rejtegetnem horrorisztikus szemeim, és gyors gyógyulási képességem, főleg az elmúlt hónapokban. Eleinte riasztónak tartottam a tényt, hogy vágásaim órák alatt elkezdenek behegedni, de időközben rájöttem, hogy meg kell tanulnom ezekkel a „testi hiányosságokkal” élni. Nem volt könnyű nap, mint nap rejtegetnem magam, ha épp sütött a nap az égen, és különös figyelemmel kellett élnem, hogy ne érhesse sérülés testem egyetlen látható pontját se nyilvános helyen. Viszont az egyedül eltöltött idő alatt, amit csak a munkatársaim és egyetlen barátom létezése szakított meg, rájöttem, hogy ha nehezen is, de lehet élni ezekkel a furcsaságokkal. Beszélni nem beszéltem róluk senkinek sem, és ez így volt rendjén.

Soha nem szenteltem különösebb figyelmet ezeknek a dolgoknak, de ma reggel rájöttem, hogy nem vonhatom meg a vállam minden furcsaságon és léphetek tovább úgy, mintha rendes és hétköznapi életem lenne. Elvégre soha nem is volt az.

Mint minden szombat reggelen, egy végigdolgozott péntek éjjel után, arra ébredtem, hogy valaki teljes erejéből dörömböl az ajtómon. Amikor nagy nehezen kitámolyogtam a nyílászáróhoz és kikukkantottam rajta, egy velőtrázó sikoly térített magához a kellemes reggeli semmi gond nincsen hangulatomból. Fájdalmasan szorítottam össze szemeim, ugyanis a délelőtti forró napfény égetően sütötte őket.

- Ebba, fogd be, kérlek! - tapasztottam a kezemet barátnőm szájára, így is túl sokan néztek rám rossz szemmel, nem volt szükségem még egy pletykára. - A halottat is felvered a sírjából, inkább gyere be és itt mond el mi a baj! – Behúztam magammal az ajtón, majd kulcsra zártam kedves kis otthonom bejáratát. Szerencsére Ebba már nem akart sikítani, habár továbbra is rettegve nézett rám és remegett, mint a nyárfalevél. - Mi a baj?

- Remi, mi történt a szemeddel? – fogta meg arcom és szemeim vizslatta. – Hófehér az íriszed.

- Máskor is volt már ilyen. – töröltem le kibuggyanó könnyeim ruhám ujjával és leültem egy régi fotelbe. – Nyugodj meg, csak az erős nap miatt ilyen!

- Nem Remi, ez cseppet sem normális. A szemed lehet bevérzett, ha érzékeny, de attól az írisz színe nem változik. El kellene mennünk az atyához.

- Bizonyára orvost akartál mondani. – néztem fel rá összehúzva viszkető szemeim.

- Remi, nem. Ez nem furcsa, ez természetellenes. Az is lehet, hogy megérintette a lelked a pokol. Elvégre nem jársz templomba, nem tisztulsz meg időről időre. És egy temető közepén élsz.

- Egy felszámolt és beforgatott temető közepén.

- Az mindegy. Ez egykor egy kapu volt menny és pokol felé.

- Ebba, miért hiszel ilyenekben? Nincs menny és pokol. Ha vannak, akkor oda el lehetne jutni.

- Testi alakban nem. – fonta össze karjait mellei alatt. – El kell mennünk Remi, ha kiderül, hogy tudtam erről, de nem tettem semmit, komoly veszélybe sodrom a családom. – beletörődve sóhajtottam fel. Tudtam, úgyis elvisz abba a felesleges kis templomba, mindegy hogy ellenállok-e, vagy sem. Felvettem egy fekete inget és egy farmert, majd napszemüveget helyeztem szemeimre, hogy több városi már ne szerezzen tudomást erről. Ebba ekkor már az ajtóban topogott és félve tekingetett jobbra és balra, nehogy nekiugorjon valami az egyik árnyas sarokból, nem szerette az öreg házat. A kilincset pedig úgy szorongatta, mintha az életét menthetné meg vele. Amikor meglátott, kissé megnyugodott, majd ahogyan bólintottam, feltépte az ajtót és fejét leszegve, kezeit fülére szorítva rohant a temető romos kerítése felé. Bezártam a korhadt ajtót magam után és csendesen gyalogoltam át a napsütötte mezőn. Bőrömnek és testemnek mégis kellemes volt a napfény, csak szemeim szenvedtek kárt miatta.

Ebba a kerítésen túl várt be. Visszapillantottam az üres mezőre, közepén a feketének tűnő házzal. Valóban taszító lehetett a városlakók számára, nekem azonban egy helyet jelentett, ahova nem esik be az eső és kandallója meleget nyújt a téli éjjeleken. Barátnőm nem hiába menekült olyan hevesen a mezőn. Vallásuk ezen az eldugott kis helyen tiltotta a másvilággal való jogtalan érintkezést. Ezért sem háborgatta senki az öreg temetőt, csak én magam.

A templomhoz érve megnőtt bennem a nyomás. Tudtam, hogy valószínűleg arcon öntenek egy kis szenteltvízzel, majd körtáncot járnak egy latin szöveget kántálva, azután jöjjek vissza, amikor elmúlt. Talán a régmúltban voltak olyan mozzanatai ennek a világnak és a hitének, amelyek segíthettek volna rajtam. Mára azonban az egész csak bohóckodásnak festett. Mégis rossz előérzetem volt valami miatt. Ebba előrerohant a drága atyához, elregélni a titokban nem tarthatót, hogy én, a hitetlen, nem emberik dolgokat élek át. Én, aki csak az emberi életre esküdött fel. Ameddig Ebba beszélgetett, elnéztem a képeket a falakon, és elgondolkodtam vajon Mózes mit tenne, ha látná ezeket. Arany mindenhol, emberek és állatok az összes képen és a lehető legtöbb ember szentté avatva, mintha istenek lennének. - Hát a mózesi törvények nem az ellenkezőjét mondják ennek? Hol vannak a tíz parancsolat elvei? – elképzeltem, ahogyan egy öreg Isten fönt, az égen túli világban lassan feladja vágyait és álmait, majd lassan magára hagyja az embert a saját ostobaságában.

Ebba a beszélgetés végeztével bánatos tekintettel jött vissza hozzám.

- Azt mondta az atya, jelenleg nem áll rendelkezésünkre a felekezet ördögűzője, ezért majd hozzalak el holnap ismét.

- Yurak’anch’yur vok’ iravunk’ uni sharrlatan sharrlatan.

- Remi! – sápadt el Ebba meghallva hangom, mire elnevettem magam.

- Ne aggódj, ez csak örményül van. – szórakoztam rendkívül jól – És azt mondtam, hogy mindenkinek joga van hápogni. Na, gyere, mert még enni sem hagytál ma reggel, annyira rohantál a semmiért.

A templom kapujában egy magas, vörös hajú srác támasztotta a falat és tenyeréből tömény, fűszerszagú füst tekergőzött komótosan az ég felé. Lassan ránk emelte tekintetét, és én már azt vártam, mikor szól be valami igazán frappánsat, amikor ijedten felszisszent és idegen nyelven hadarni kezdett. Szemében igazi, állati félelem tükröződött. Megdöbbentett a dolog, de valamiért nem éreztem azt, hogy őrült lenne, sőt mintha már láttam volna valahol. – Minden rendben? – néztem a magas alakra furcsálló tekintettel.

- Ne gyere közelebb! - ugrott arrébb a fiú vagy két métert, hirtelen felriadva. - Nem én tettem, esküszöm neked bárki életére, hogy semmi közöm ahhoz, amit tettek. Csak a csuklyások lelkén szárad az egész, ők akarták!

- Hé, nyugalom! – mondtam kissé lágyabban, arra számítva, tényleg egy őrülttel lesz dolgom, de a szavainak értelme volt, mintha tudná, miről beszél.

- Nem Ő vagy? – vonta fel a fél szemöldökét döbbenten.

- Miről beszélsz? - óvatosan közelebb húzódott hozzám, és mint egy kíváncsi vad a dzsungelben, vizsgálni kezdett, tekintete végigjárt rajtam, sokáig nézve szemembe, mintha bennem keresett volna valamit, nem rajtam. Tekintetébe pedig fokozatos értelem és a tudás szikrája költözött.

- Érthető, hogy fogalmad sincs, ki vagyok. – bólintott végül kiegyenesedve és ezzel fölém magasodva. – Le vagy láncolva.

- Mi van leláncolva? – kukucskált Ebba mögülem értetlen arccal, a fiú pedig megrázta a fejét.

- Nem mehetnénk olyan helyre, ahol nincs mindennek füle? – nézett szét. Tiltakozás helyett bólintottam és elindultam a kisváros széle felé. Nem tudtam miért bízom meg benne, mikor akár veszélyes is lehet, de tudni akartam miről beszél. Tőlem pedig elrabolni semmi értékeset nem fog, még ha ez is lett volna az indítéka, bár ebben kételkedtem.

Amint átkeltünk a temetőn és becsuktam magam mögött az ajtót, a magas alak elmosolyodott és felém nyújtotta a kezét. – Zelo vagyok. – mormolta barátságos hangon – boszorkánymester. – kissé meglepett arccal fogadtam el a jobbot és biccentettem hozzá.

- Remi, fura ember. – Zelo halkan felnevetett, de Ebba nem fogadta el a jobbját, mikor felé fordult. – Tehát, Zelo. Úgy érzem, te tudsz valamit rólam, amit mi nem.

- Igen, de nehéz lenne a semmibe beszélve elmagyarázni a dolgot. Megvannak még a könyveid, ugye? – elkerekedett a szemem és hevesen bólogatva elrohantam értük, Ebba pedig utánam.

- Remi, komolyan hinni fogsz egy idegen földről származó alaknak, aki boszorkánymesterként mutatkozott be neked?

- Igen. – néztem a szemébe a mellkasomhoz ölelt könyvekkel.

- Bármilyen könyveket kérhet tőled, valószínűleg fogalma sincsen, mit beszél. – háborgott Ebba tovább, végig a sarkamban haladva.

Eb, ma el akartál vinni egy ördögűzésre, de meglepődsz egy rejtélyes idegenen, aki ismer engem? – szelíd kérdésem elhallgattatta barátnőm egy időre, és csak követett vissza oda, ahol Zelot hagytuk. A fiú türelmetlenül dobolt a régi kanapé foszladozó karfáján, sietve tettem az ölébe a könyveket és egyenes derékkal huppantam mellé, nem bírva kíváncsiságommal. Érdeklődve forgatta a könyveket, az idő pedig megállni látszott, majd lassan szólásra nyitotta száját, mikor már azt hittem, soha nem teszi meg.

- Ez Lilly első és második könyve. Egy hosszú történelmet foglal magába a Fade megszületése óta, háborúval, politikával.

- És a másik?

- Ez az angyal története. – emelte fel a vékonyabbik könyvet.

- Lilly, mármint Lilith?

- Lilithnek is nevezhetjük. – bólintott rá Ebba kérdésére.

- Senkinek sincs joga egy angyalt Lilithtel együtt emlegetni.

- Bareusnak hívták ezt az angyalt és úgy hitték, ő volt az az áruló angyal, aki egy másik birodalom oldalára állt.

- Nem értem. – vágtam rá azonnal, Zelo pedig kínos mosolyt villantott meg.

- A Fade a ti világotok előtt nem sokkal született meg és atyja négy lányának adta oda. Gainnak,  Ivynak, Boranak és a késői Lillynek. A felosztott Fadeben pedig a négy teremtő különféle lényeket hozott létre. Gain megteremtette a pixiket, apró tündéreket, porcelánszerű démonok seregeit, Ivy madárszárnyú, embertestű lényeket teremtett, akiket végül átadott egy másik világnak, hogy angyalokká válhassanak.

- Másik világ? – szólt közbe Ebba pont jókor, mikor kérdést tettem volna fel.

- Föld, Fade és a Földiek hitének transzcendens világa, a menny és a pokolként ismert sötét mély. Fade e kettő közt helyezkedik el, párhuzamosan a Földdel. Az emberek védelme érdekében váltak ezek egyszeri úton elérhetetlenné. – bólintottam, hogy értem, majd Ebba is biccentett egyet. – Tehát Ivy megmintázta az angyalokat és szövetségre lépett vezetőikkel, akik majdnem olyan idősek voltak, mint Fade négy vezetője. Bora és Lilly pedig emberekhez hasonlatos lényeket teremtettek a Földet figyelve, megszeretve az ott élő teremtényeket. Vámpírok, emléktolvajok, lélekfalók, titánok, alakváltók és ember méretű tündérek hada lakta be Fadet azóta.

- Szóval minden lény, ami a meséinkben él, itt van tőlünk karnyújtásnyira, egy számunkra transzcendens világban. – Zelo aprót bólintott. – És az angyal?

- Az angyal megölte és magával vitte Bareust Ivy világából Fade szívébe, hogy Lilly és a fiatal vezető békéjének híveként segítsen neki.

- Miért vitte el Bareust?

- Talán lebukott és kiiktatta a szemtanút. – vont vállat Zelo. – Így Bareus bűnbak lett, miután nyoma veszett, az angyal pedig, akit Kibumnak hívtak, Lilly jobbkeze lett békében és az érkező háborúban egyaránt. – Azután mint minden nagyot vállaló harcos, Lilly is elbukott nővérei nyomása alatt, de a lelkének magját, hatalmának a lényegét Kibumra bízta, az angyal pedig gondos munkával a Földön rejtette el a magot egy alkalmasnak tűnő emberben, majd leláncolta azt, hogy a két lélek ne ütközzön a testben, amíg nem telik le az idő.

- Az idő?

- Amíg ez a mag reinkarnálódik és felkészül rá, hogy kiengedje magából az erejét, mint egy elvetett mag a tél alatt, mélyen a földben, a hó által védve a fagytól. Itt a hó Kibum volt, más néven horgony.

 

- Horgony?

- Horgonynak hívjuk azokat a nagyhatalmú varázslényeket, angyalokat, démonmestereket, varázslókat, akik valakiben leláncolnak egy lelket. Az ő létezésüknek az ereje tartja lent a lélek magját, amíg szükséges. A láncokat pedig csak az veheti le, aki feltette. – magyarázta Zelo készségesen, láthatóan próbálva összegezni a legszükségesebb információkat valószínűleg hatalmas tudástárából.

- Ha jól értem, az évek során megörököltem ezt a magot, vagy mit.

- Így van. A kiválasztottak sorban adták tovább gyermekeiknek ezt az átkot, mikor meghaltak. Sajnos azok, akik lelket őriznek, a gyermek születése után nem sokkal meghalnak. – összeszorult a torkom szavai hallatán. Ez lehetett volna akár egy lehetséges magyarázata árvaságomnak.

- Ezek szerint nekem van egy horgonyom. Mi van vele? Miért nem ő jött?

- Kibumnak évtizedekkel ezelőtt nyoma veszett, még azelőtt, hogy édesanyád megfogant volna veled. Meg kell őt keresnünk minél előbb…

- És megölni! – vágott közbe Ebba hevesen – Ez az áruló angyalok sorsa. Nem?

- Valóban ez a sorsuk, ahogyan Fadeben a Mennyben és a Pokolban minden árulónak. De nem minket árult el, így nem a mi dolgunk megadni neki a büntetést, amit kivívott magának. – zárta le Zelo diplomatikusan és politikailag korrektül a dolgot. – Meg kell találni őt, hogy amikor eljön az ideje, feloldja a kötéseket, amik lent tartják az erőt, amit a családod örökölt. Lehet, csak a gyermekeid, vagy unokáid korában lesz szükség erre a lépésre, de az is lehet, hogy már holnap. Fade helyzete jelenleg bizonytalanabb, mint valaha és a négy fenntartó hatalom ereje nélkül a falai lassan leomlanak, amik elzárják a Földtől. Akkor pedig elszabadul a káosz, ha fényvilág láthatóvá válik. – megrágtam szavait, mielőtt bólintottam.

- Azt hiszem, itt sosem volt helyem és akárhová is vigyél… Ott talán lesz válasz arra, mi is vagyok és honnan jöttem.